Mozaik, család, miegymás(t)

Nálunk zajlik a Zélet!

Tavasz (a) váróban

2017. február 17. 11:14 - Jaloveczky Viki

Kedd délután, fél kettő, orvosi váró.

Klasszikusok. A néni, aki legalább száz éves, de kamaszlányokat megszégyenítő vitalitással sztorizgat. Vagy ott van a sapkás, középkorú hölgy, aki nem akar leülni, le se veszi a kabátját, mert ő csak egy receptért jött, de azért részt vesz a közösség-fílingben, néha igenlőn bólogat, és egyetértőn hümmög. Aztán a fehér hajú, bajuszos-szakállas bácsi, a hatalmas termetével. Ülve is nagyon magas, és látszik, hogy egykor igen daliás fiatalúr volt… óriási keze a felesége kezén nyugszik, ő inkább akadozva mesél magáról, el-elfelejt befejezni egy-egy mondatot, de azért jönnek egymás után a „régen-hogy-mentek-itt-a-dolgok” történetek, kicsit keserű, megrogyott és lemondó. („Hogy is hívták az orvost nyolcvanháromban?”, a felesége: „Csák…”, erre ő: „Áááh, dehogy, nemcsák…”) Van még fiatal fiú, és egy negyvenes nő. Ja, az én vagyok. A hallgató, a néma megfigyelő, nincs kedvem beszállni, úgy csinálok, mintha olvasnék…

Tovább
komment
Címkék: élet tavasz

Normális? Vagy?

2017. február 15. 15:48 - Jaloveczky Viki

Amikor kicsi voltam, a bátyám (jééé, még egy Ati, 8 évvel idősebb nálam, és imádom) egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy kínzott engem, persze csak szavakkal, de „szóterror” képességét tökélyre fejlesztette. Például olyan kifejezéseket mondott nekem, amiknek a valódi jelentését én még nem ismertem. Jó, ez eddig nem tűnik annyira durvának, mondjuk biztos nem készültem ki egy elejtett paralelepipedontól, egy váratlan kodifikációtól, vagy egy kósza extremofiltől ... hacsak nem azt mondta, hogy ezek éjjel megtámadhatnak engem, miközben alszom. Nem, ilyet nem mondott a bátyám. Egyszerű szavakra kell gondolni, egy 4 évest ugyanis nem túl nehéz átbaszni meglepni. Szóval emlékszem, ülünk a szobában, és egyszer csak a semmiből, a világ legkedvesebb hangján (ennél kedvesebben talán csak a Sátán szólna ki az egyik üstből, hogy lehet menni főni), mosolyogva és tárgyilagosan azt mondja nekem, így, egyszerűen:

Tovább
komment

Ez itt babám, az életünk!

2017. február 14. 10:53 - Jaloveczky Viki

Az Életben van, amit nem lehet leírni. Látni és hallani kell. Szerencsére akad a családban egy lelkes és nagyon tehetséges operatőr/vágó, kinek segítségével alaposan dokumentáltuk Nektek az egyik délutánunkat otthon. Úgyhogy most betekintést nyerhettek egy igazi pecsvörk család valódi mindennapjaiba. Ez itt babám a mi valódi világunk, púder, "fotosopp" és védőháló nélkül...! 

Tovább
komment

A koszos nadrág és az „ágyimozirendszer”

2017. február 13. 10:29 - Jaloveczky Viki

Még a legjobb (pecsvörk)családban is előfordul, hogy a kamasz (fiú, 15 éves) gyereknek hétfő reggelre nincs tiszta farmerja, ezért nem megy suliba. Ennél a pontnál jegyezném meg, hogy szerintem az a gatya teljesen rendben volt, csak a kamasz orra vadászkutyákat megszégyenítő érzékenységgel rendelkezik és módfelett finnyás a ruházkodására, a koszra, meg a szagokra. Nagyon érdekes azonban, hogy saját maga által létrehozott mocsokra teljes mértékben érzéketlen. Sőt! A kamasz szinte igényli a szűk életterében kialakult káoszt, rumlit, piszkot és szennyesruha-szőnyeget! (Egyszer előhúzott a fiókjából(!) egy olyan koszos zoknit, aminek láttán feltételeztem, hogy nevet is adott neki, és valamilyen bizarr kísérlet részeként tartja a fiókjában…) Művészi szintre fejlesztette az igénytelenséget, mely igénytelenség szigorúan a szobája falain belülre értendő. Egyébként szerencsére nem fölöslegesen maradt otthon aznap, amikor „nem volt tiszta gatyája”, hasznosan töltötte az időt, mutatom:

Tovább
komment

Hogy volt? Hogy vooolt!

2017. február 11. 13:51 - Jaloveczky Viki

Hogy ismerkedtünk meg Attilával? Jajj, hát az egy óriási sztori! Módfelett romantikus, vicces és annyira... tipikus, elájulsz! Váratlan volt, mint egy villámcsapás, amikor megpillantottuk egymást, az idő lelassult, és földbe gyökerezett a lábunk, a szívünk egyszerre dobbant, és mindketten éreztük: Ő az! Na, úgy volt, hogy egy verőfényes júliusi napon – talán az év legmelegebb szerdája volt, iringót görgetett lustán a forró fuvallat – lerobbantam a kocsimmal az országúton. Ott álldogáltam, elveszetten néztem körbe, a szalmakalapommal legyeztem magam, néha tanácstalanul megbámultam az alkatrészeket a motorháztető alatt, de nem láttam semmi különöset: a szokásos olajszag, drótok, csavarok, meg tekerentyűk. Amikor egyszer csak hirtelen, csikorgó kerekekkel megállt mellettem egy kocsi, kipattant belőle egy magas, jóképű férfi, felemás zokniban és megkérdezte: „Segíthetek?” Tisztára, mint a filmeken… na ő, volt az Ati… Ja, nem… várjál…

Tovább
komment

Ki vagyok én, miért és hogyan?

2017. február 10. 10:04 - Jaloveczky Viki

Ez a blog azért született néhány napja, mert az analitikusom, a nevelőtisztem, a gyógyszerészem, a sarki zöldséges és a szeretteim egyöntetű véleménye, hogy a legjobb dolog, amit csinálhatok, hogy leírom, amik és ahogy történtek velem az utóbbi időben. Mondjuk az utóbbi tizenakárhány évben.

Nem szeretnék rendszerezést. Kiráz a hideg a kronológiai sorrendtől, meg a folytatásos posztoktól, mindig is inkább az eklektika, az egészséges zabolázatlanság, kócosság vonzott, mindenben (de például a sorkizárt szöveg a mániám, mert egyszerűen jó ránézni - ellentmondás, ellentmondás...). Sosem öltözködtem a cipőmhöz. Tudjátok, amikor ugyanolyan színűnek kell lennie a táskának, az övnek, és a cipőnek is, meg még a fülbevalónak és nyakláncnak is. Na, én az ilyenben sosem voltam jó. Én reggelente feltépem magamra az első szembe jövő pólót a szekrényemből. És posztokat sem szeretnék „valamilyen” módon írni.

Tovább
komment

Álomcsalád, vagyis izé...

2017. február 09. 11:40 - Jaloveczky Viki

Írhatnám, hogy mozaikcsaláddá alakulni a világ legegyszerűbb dolga. A két fiam és Attila két lánya egy pillanat alatt összebarátkozott, azóta - minden második héten, amikor nálunk vannak a csajok - esténként kacagva társasoznak, órákon át a legnagyobb egyetértésben beszélgetnek (kedvenc témájuk a Fibonacci-számok illetve a természetben fellelhető fraktálok), mókázva kitakarítják a szobájukat úgy, hogy erre külön fel sem kell hívni a figyelmüket, mindig segítenek ruhát hajtogatni, és szorgosan elmosogatják maguk után a szennyes edényt.

Írhatnám, hogy én mindeközben kacagva vacsorát főzök, és megterítek, a fehér, ropogós damaszt terítőre vagy rózsaszirmokat szórok dísznek, vagy gyöngyöket, attól függ, milyen épp a hangulatom. Írhatnám, hogy a hangulatom mindig kifogástalan, rózsa-, és gyöngyszóró, a mosoly az arcomon lehervadhatatlan. Írhatnám, hogy amikor a "pecsvörkcsaládfő" hazaér, akkor beondolált hajjal, full sminkben elé penderülök, romantikusan a karjaiba omlok egy röpke csókra és Radír, a loncsos kutyuska pedig vidáman körbeugrál minket, és nem ugat hangosan. Írhatnám, hogy a gyerekek ilyenkor mosolyogva néznek minket, megszorítják egymás kezét, és azt mondják kánonban: szeretünk benneteket!

Tovább
komment

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu