Mozaik, család, miegymás(t)

Nálunk zajlik a Zélet!

Normális? Vagy?

2017. február 15. 15:48 - Jaloveczky Viki

Amikor kicsi voltam, a bátyám (jééé, még egy Ati, 8 évvel idősebb nálam, és imádom) egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy kínzott engem, persze csak szavakkal, de „szóterror” képességét tökélyre fejlesztette. Például olyan kifejezéseket mondott nekem, amiknek a valódi jelentését én még nem ismertem. Jó, ez eddig nem tűnik annyira durvának, mondjuk biztos nem készültem ki egy elejtett paralelepipedontól, egy váratlan kodifikációtól, vagy egy kósza extremofiltől ... hacsak nem azt mondta, hogy ezek éjjel megtámadhatnak engem, miközben alszom. Nem, ilyet nem mondott a bátyám. Egyszerű szavakra kell gondolni, egy 4 évest ugyanis nem túl nehéz átbaszni meglepni. Szóval emlékszem, ülünk a szobában, és egyszer csak a semmiből, a világ legkedvesebb hangján (ennél kedvesebben talán csak a Sátán szólna ki az egyik üstből, hogy lehet menni főni), mosolyogva és tárgyilagosan azt mondja nekem, így, egyszerűen:

- Viki. Te normális vagy.

Mivel addigra megtanultam, hogy a bátyám nem feltétlenül mindig annyira jó fej velem, csapdát gyanítottam. Éreztem, hogy ez a „normális” szó csakis valami gonoszság lehet, valami pejoratív, valami szemétkedős dolog már megint (volt egy csillogó, narancssárga, kb. 15 cm magas felhúzható robotja, aminek a hasán voltak gombok, amikről azt mondta, mármint nem a robot, hanem a tesóm, hogy amikor ő mozgásba hozza a robotot, akkor a robot lelő engem, és lépegetett, és ijesztő recsegő hangot adott ki közben. És én tényleg az életemért reszketve menekültem minden egyes alkalommal az asztal alá, vagy a fotel mögé. Van min dolgozzunk az analitikusommal, na.) Úgyhogy, miután a bátyám lenormálisozott, én ordítva, zokogva tiltakoztam ez ellen, imigyen:

- Én nehem vahagyohoook normáliiiiis!!!
- De, te normális vagy.
- Neeeeem!!!!
- De igen (gonosz kacaj).
- Anyuuuu, az Ati azt mondta, hogy normális vagyok!!!
- És? De hát az vagy…
- NEHEEEEEEEEM!!!!

 

Azt hiszem, ez a kis szösszenet – kis drámai túlzással – predesztinálta az életem további folyását, és a normálissághoz fűződő viszonyomat. Egész gyerekkoromban (és még később is) úgy éreztem, hogy nem vagyok normális. A világon mindenki más az, de én nem. Velem valami baj van. Valami óriási nagy baj. Sejtettem. Anyukámék nem voltak annyira… hogy is mondjam… olyan szülők, akik ötösre vizsgáztak volna gyermeklélektanból, el voltak foglalva a saját problémáikkal, akkoriban nem volt divat a lélekturkászás, sőt, cikinek számított, ha az ember pszichológushoz jár. Csak a bolondok jártak oda, a „nem normálisak”. Szóval ott álltam a saját életemben, vézna, sápatag, karikás szemű, nagy homlokú kislányként, aki általában azt sem tudta, merre van arccal, de hogy a világ az egy nagyon félelmetes hely, az biztos. (Baszki, pici ROBOTOK lőhetnek le, amiket a bátyánk irányít a tudatával!!!)

Egyébként azóta már nem is félek a pici robotoktól. Viszont egy csomó mástól igen. Szerintem én vagyok az ember, aki a világon a legtöbb mindentől képes félni, és ez a „legtöbb minden” korántsem tárgy, élőlény, vagy egyéb megfogható dolog. De ez egy másik történet.

Az általános iskolában aztán meg is küzdöttem a magam kiskorú démonaival, na és a többiekével is. Mert azok a démonok is engem találtak meg. Ha egy amcsi filmben szerepeltem volna, rám osztották volna az „igazi lúzer” szerepét, én lettem volna a „törvényen kívüli”, akit el kell gáncsolni az ebédlőben, és meg kell dobálni kajával, és jól ki kell nevetni (ilyen azért nem fordult elő, és fizikailag sem bántottak soha).

Engem a suli első pár évében (megoszlanak erről a vélemények, mert állítólag csak pár hónapról volt szó, meglehet, de nekem hosszú, súlyosan nehéz éveknek, szakaszolt örökkévalóságnak tűnik) kiközösítettek, nem játszottak, nem beszélgettem velem. Akkor nem értettem miért. Ugyanolyan normálisnak éreztem magam, mint amilyenek ők. Csak egy gyerek voltam közülük. Megvolt a két kezem, két lábam, egy fejem. Volt anyám, apám. Normális ruhákban jártam. Nem voltam büdös. Nem voltam harsányabb, vagy feltűnőbb a többieknél. Nem lógtam ki semmi nagyszabású dologgal a sorból. Legalábbis én így éreztem. Mégis, a gyerekek, ha hozzám értek, lefújták a kezüket, mert „fertőző” voltam számukra. „Kolera-leprás”. És még azt is mondták, ha hozzámértek: „csuriöttíz”. Ez nem tudom mit jelent, talán a 10 másodperces szabály, hogy ha csuriba teszik az ujjukat, és elszámolnak egytől tízig, miután véletlen fizikai kontaktusba léptek velem, elmúlik róluk az „átok”, és mivel gyorsan kellett tízhez érni lerövidítették és innen jött az „öt-tíz”. Rengeteget agyaltam azon – miközben a rettegéstől gyomorgörccsel és sírva indultam minden nap iskolába –, hogy mi lehet velem a gond. Nem tudtam rájönni, de éreztem, hogy „nem vagyok normális”.

Most már tudom, hogy egy (gyerek) közösség – mint az állatvilágban – a leggyengébbet veti ki magából. Hát én nem voltam túl erős, bevallhatom. Nem tudtam, hogy kell csinálni azt, hogy erősnek lenni, vagy egyáltalán, mit kell kezdeni az egész helyzettel. Sokat sírtam, meg nyafogtam, és biztos elkövettem olyan hibákat, amik oda vezettek, hogy bántani próbáltak. Egyébként amikor az embergyerek benne van egy ilyen szituban, a legrosszabb, hogy nincs rá megoldás. Túlélés van bébi, kemény túlélés! Mert ha szólsz a tanárnak, vagy az apádnak, akkor az a baj. Ha nem szólsz, akkor meg az. Senki sem tud megvédeni, csak saját magad, de mivel azt sem tudod, mivel állsz szemben valójában, vagy hogy tulajdonképpen mit is kéne csinálnod, ezért csak rettegsz. És reménykedsz, hogy nem tart örökké. Mert nem tart örökké. Elmúlik, tényleg minden elmúlik… Majd egyszer elmesélem, hogy lett vége, és hogy a lánnyal, aki az osztály „felbujtója” volt, hogyan barátkoztam össze, meg a többiekkel, akik közül többen a legnagyobb drukkereim, és barátaim azóta is.

És hogy miért vagyok annyira hálás azokért az évekért? Mert valójában akkoriban váltam harcossá, készülőfélben volt a magam által farigcsált védelmi pajzs, és működőképes túlélő stratégia, ami leginkább humorból és nevet(tet)ésből készült. Csak ezt akkor még nem tudtam.

Engem mindig a „másmilyen” emberek, dolgok vonzottak. Ha valaki valamilyen. Az nekem mindig érdekes. Egész életemben szerettem volna „normális” lenni, és azt hittem, ha „olyan leszek, mint mások”, minden rendben lesz. Így, öt percre a negyventől meg azt gondolom, tudom, és érzem, és nektek is szeretném elmondani, hogy a világ legjobb dolga „valamilyennek” lenni. Bármilyennek. Normálisnak, nem normálisnak, majdnem normálisnak. Teljesen mindegy. Úgy vagy jó, ahogy vagy.

Én örültem volna, ha akkoriban (a nagypapámon kívül, akinek szavait a mai napig meleg, puha takaróként húzom magamra az emlékeimből) valaki – akinek el is hiszem… talán… egyedül ÉN lehettem volna az a valaki…. – megfogja a kezem, a szemembe néz, letörli a taknyom-nyálam az arcomról, és elmondja nekem ezt: tökéletesen tökéletlen vagy! Erre én meg elhiszem. Nekem-magamnak.

robot.jpg

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://mozaikcsaladbanazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr2612263684

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu